Mi az oka két ember közötti azonnali szimpátiának? – tettem fel a kérdést a múlt héten.

Kiderült, hogy ezeknek a szinte euforikus találkozásoknak vannak közös jellemzői, sőt mi több, ha ezekre figyelünk, szinte bármelyik kapcsolatunkat ilyenné varázsolhatjuk.

A sebezhetőség kimutatása és a térbeli közelség megismerése után most további tényezőket veszünk sorra:

3. Jelenlét

Amellett, hogy képtelenség mindig minden cselekedetünkben abszolút jelen lenni (gondolj csak bele, hogy mi történne akkor, ha a reggeli rutin műveletei minden nap új döntéseket igényelnének), bizonyos szituációkban elengedhetetlen, hogy teljes énünkkel jelen legyünk.

A jelenlét egyrészt figyelmet, aktív odafigyelést jelent a másikra, és azt, hogy ezt felé ki is fejezem.  Másrészt önmagam is maradok és magamra is figyelek.

4. Hasonlóság

Amikor a másik ember életében és a saját életünkben valamilyen közös pontot fedezünk fel, legyen ez egy helyszín, ahol már mindketten jártunk, közös hobbi vagy élethelyzet, automatikusan közelebb érezzük őt magunkhoz. Ezt az indokolja, hogy máris egyfajta közösséget alkotunk, kialakul a mi-tudatunk. A közösségről pedig azt feltételezzük, hogy olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akik bennünket megvédenek és gondoskodnak rólunk.

Ezeket az embereket egyszeriben elkezdjük vonzóbbnak, jobbnak, szimpatikusabbnak látni a többinél, és természetesen velük bizalmasabban is fogunk viselkedni, mint az „idegenekkel”.

5. Megosztott szenvedés

Sokszor megfigyelték, hogy amikor a szülők egy osztályba járó gyerekeket egy kemény túlélő táborba küldenek a nyári szünetben, egy hét alatt sokkal jobban összekovácsolódik a csapat, mint előtte évek alatt az osztályteremben.

Mi történik ilyenkor?

A közösen átélt nehézségek bizonyíthatóan összehozzák az embereket – sok csapatépítő foglalkozást látunk őrültnél őrültebb ötletekkel, amelyek mind erre a törvényre épülnek. Az intenzív közös élmény ugyanazt a hatást éri el, mint amikor valaki egy közös pont miatt egy csapatba tartozónak érzi magát a másikkal.

6. A végeredmény: Bizalom

Egy amerikai kutatás során vonósnégyesek, tehát karmester nélküli zenekarok működését vizsgálták, pontosabban azt, hogy mitől sikeres az egyik csapat és mitől kevésbé a másik. A várakozásokkal ellentétben nem az derült ki, hogy az egyikben tehetségesebb, tapasztaltabb, jobb zenészek voltak, a másikban pedig nem.

A vizsgálat eredménye nem kis meglepetésre a különbséget a csapatok dinamikájában találta. A kevésbé sikeres négyesek tagjai ugyan kevesebbet vitatkoztak, viszont a tagok sértve érezték magunkat, amikor javaslataikat a csapaton belül nem tudták érvényre juttatni. A koncerteken a zenészek a saját interpretációjuk szerint játszották a darabot, és ez az összhangzaton a közönség is érezte.

A legsikeresebb négyesek titka ezzel szemben az volt, hogy a tagok egymást támogatták. Ez nem azt jelenti, hogy sosem vitatkoztak. A nehéz döntéseknél a nézeteltéréseket nem fedték el, hanem felszínre hozták és átbeszélték, de úgy, hogy mindig a közös ügy volt a legfontosabb, nem pedig az egyéni érvényesülésük!

Vajon a te csapatod melyik vonósnégyesre hasonlít?