Gondolkodtál már ezen?

Amikor a fiam még egész kicsi volt, és én már dolgoztam coachként is, vezetőként is, volt egy néhány hónapos időszak, amikor szinte teljesen gépi üzemmódra váltottam át.  Folyamatosan pörögtem, mert attól tartottam, ha egy pillanatra megállok, biztosan megáll körülöttem az egész világ is, amit, természetesen az én aktivitásom tart mozgásban. Ez már odáig fajult, hogy amikor kezembe vettem a kedvenc szakmai(!) lapomat, hogy egy órát olvasgassak, lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy nem a nagyon sürgős és fontos dolgaimat csinálom. Változtattam hát, még épp időben.

Az aktivitás jelenti az életet, a passzivitás a halált – így szól a mostani, teljesítménycentrikus világunk szlogenje. De valóban így van ez?  És egyáltalán: mit értünk aktivitás és mit passzivitás alatt? Mit jelent tenni valamit, és mit jelent nem tenni?

Ellentétpár helyett érdemesebb arra gondolni, hogy ha egy tevékenység mellett döntesz, abban az adott pillanatban a többit automatikusan kizárod, kvázi passzivitásra ítéled!

Másrészt az aktivitás csak akkor lehetséges, ha képes vagy bizonyos szintű ráhagyatkozásra, ha úgy tetszik, passzivitásra. Ha képes vagy arra, hogy lemondj a 100%-os kontrollról, a gépi üzemmódról, akkor tudsz elmélyedni, és ha el tudsz mélyedni, akkor kapcsol ki a gép, és nyit ki az ember. Akkor vagy kreatív, akkor vagy odafigyelő.

Mondok egy példát a gépi üzemmódra: Reggel megnyitom a számítógépem, és adok magamnak fél órát arra, hogy átfussam a bejövő leveimet, néhány szóban megválaszoljam őket, közben iszom a kávém a klaviatúra fölött, átfutom a mai lapokat, a Nőifőnök  hírlevelet, stb. Nem alaposan, csak ami érdekel, annak is csak minden 10. sorát, közben vissza-vissza kattintgatok a postaládámhoz, hogy jött-e már válasz arra, amit 10 perce írtam, azoktól az emberektől, akik most ugyanilyen állapotukban – alig odafigyelve arra, amit nekik írtam – bámulják a monitorukat. Néha belép a munkatársam, mond valamit, ühüm, figyelek is meg nem is.

Igen, vannak esetek, amikor a gépi üzemmód teljesen helyénvaló (erről már volt szó a múlt héten, amikor a jelenlétről írtam). A gond akkor van, ha válogatás nélkül az időd nagy részét így töltöd el.

Ha NINCS olyan beszélgetés, amiben igazán mélyre mész, ahol teljesen átadod magad a másiknak.

Ha NINCS olyan olvasmány, amiben elmélyedsz, ahonnét lehetőséget adtál volna gondolataidnak arra, hogy továbbágazzanak. A jó gondolatoknak kell az elmélyedés, az elengedés, a ráhagyatkozás, a passzivitás.

Hogy mi kell ehhez?

Biztonság. Bizalom. Önbizalom. És legfőképpen: Bátorság.

A legtöbb esetben a körülöttünk lévő bizonytalanság ellen védekezünk a folyamatos aktivitással. Azt gondoljuk, hogy ha megtörjük a csend, a bizonytalanság kellemetlen pillanatait, a kezünkbe vettük az irányítást. Pedig sokszor jobban járnánk, ha abban lennénk bátrak, hogy ráhagyatkozunk a bizonytalanra, és elfogadnánk, hogy vannak dolgok a világon, amelyekre ha tetszik, ha  nem, nincs ráhatásunk.

Jobban járunk tehát, ha megtanulunk bizonyos dolgokra ráhagyatkozni, különben elfáradunk, kimerülünk, és kiégünk.