A magyar cégek szervezeti kultúráinak egyik fő jellemzője a perfekcionizmus, vagyis a tökéletességre való szüntelen törekvés. Ebből adódik az, hogy a magyar vezetők ritkán dícsérnek, mintha a hibátlan működés vagy a sikerek a legtermészetesebb dolgok lennének a világon.

Sok munkavállaló panaszkodik arra, hogy munkája olyan, mint a favágás: robotol naphosszat, emellett azt érzi, hogy ez valójában senkit nem érdekel. A főnökét sem. Ő is robotol az egyik szomszéd irodában, el van havazva, hozzá se lehet szólni, visszajelzés kérésről, elismerésről, emberszámba vevésről álmodni sem lehet, és így a motiváció is lassan alábbhagy.

Sok cégnél az elismerés persze része a vállalati kultúrának. Kinevezik a hónap dolgozóját, aki a legtöbb széklábat faragta, aki a legtöbb kintlévőséget vasalta be, aki a legtöbb sajtburgert adta el. A kiemelkedő egyéni teljesítményt, nagy sikert díjazzák.

Ez a fajta motiválás a közhiedelemmel ellentétben nem a legkifizetődőbb – mutatja ki egy friss német kutatás.

Hogy miért?

Mivel csak a csúcsteljesítményeket díjazza, csak a csúcsteljesítők lesznek egyre motiváltabbak. A rendszeres „normál teljesítők” inkább féltékenyekké és demotiváltakká válnak, munkájuk színvonala pedig romlik!

Az átlagos teljesítményt nem kell csodálni, elismerni viszont igen! Hiszen munkájával mindenki  hozzátesz valamit az  eredményhez, amiért elismerést várhat és kaphat. Ezzel a hozzáállással vezetőként az esetleges eredmény nélküli erőfeszítéseket vagy a rutinmunkát is díjazni tudod.

Díjazni tudod azt, ha valaki régóta hű munkatársa a csapatnak, a cégnek, vagy a szakmának (ez alatt persze nem azokat értve, akik 25 éve 8 órában ráspolyozzák a körmüket az íróasztal mögött!). Díjazni tudod a kiegyenlített hosszú távú normál teljesítményt is, nemcsak a rövidtávú csúcsteljesítményt.

Tekintettel tudsz lenni arra, hogy a munkatársad nem csak és kizárólag munkaerő, hanem ember, akinek különböző szerepei vannak: például családanya, feleség, önkéntes segítő vagy amatőr szinkronúszó csapattag.

Figyelembe tudod venni azt, hogy ha ember, (márpedig az,) akkor hibázhat, és joga van egy következő esélyre.

Ha erre egy szervezet vezetői nem figyelnek, akkor történnek meg olyan dolgok,

  • hogy valaki az újak elől titkolja, hogy már több mint 10 éve ott dolgozik, mert  ciki,
  • hogy valaki a munkájával teszi magát egyenlővé – hiszen „egy család vagyunk itt a cégnél” –,  így aztán kimerül és kiég,
  • hogy a „nem szabad hibázni” parancsa megöli a kreativitást és az innovációt a munkatársakban.